Toldi orvosi harckocsi

Magyar közepes harckocsi. A magyar páncélos fegyvernem alaptípusának szánt harckocsit a Skoda gyár T-21 kísérleti harckocsijából fejlesztették ki. Licencét Magyarország 1940-ben vásárolta meg Németországtól, s az év november 28-án rendszeresítették 40M Turán néven. A programban részt vett a Weiss Manfréd Mûvek, a gyõri Magyar Waggon és Gépgyár, a MÁVAG és a Ganz. A Honvédelmi Minisztérium 1940. szeptemberben 230 Turánt rendelt. Az elsõ sorozatpéldányokat a T-21 kiforratlanságából eredõ sok módosítás (köztük az ágyú ûrméretének 47mm-rõl 40mm-re való csökkentése) miatt csak 1942 tavaszán adták át. A Turán könnyen vezethetõ, de bonyolult, hamar meghibásodó, nehezen javítható, meredek falú harckocsi volt. 4 centiméteres lövege már megjelenésekor elavulttá tette. A gyártás folyamatossága érdekében, illetve hogy a magyar harckocsicsapatok végre fegyverhez jussanak, a 230 Turánt 4 centiméteres ágyúval legyártották. A 2. sorozatban megrendelt Turánok közül már csak 49 darab készült ezzel a löveggel, a többi megerõsített fegyverzetet kapott (41M Turán 75mm). A Turánok a harckocsizászlóaljak közepes harckocsiszázadaihoz kerültek. Elsõ bevetésük 1944 tavaszán Galíciában volt, ahol a T-34 harckocsikkal szemben nem váltak be.

Korszerûsített magyar közepes/nehéz harckocsi. A harci tapasztalatok már 1941-ben azt mutatták, hogy egy korszerû harckocsinak legalább 7,5 centiméteres löveggel kell rendelkeznie. A Honvéd Vezérkar által szorgalmazott harckocsit a 40mm-es Turánból alakították ki. Mivel a gyártás mielõbbi megkezdése érdekében a harckocsitest és a toronykoszorú méreteit nem akarták megváltoztatni, csak egy rövid csövû, kevésbé hatásos löveg beépítésére kerülhetett sor. Prototípusa 1942. februárban készült el. A Honvédség 222 erõsebb Turánt rendelt. Bár méreteit, páncélzatát és teljesítményét tekintve közepes kategóriába tartozott, Magyarországon lövege nyomán nehéz harckocsinak nevezték. 1943 nyarától került a csapatokhoz. A harckocsigyártás Magyarországon 1944 õszi leállásáig körülbelül 180 újabb Turánt adtak át. Bár erõsebb volt elõdjénél, mind fegyverzet, mind védettség tekintetében elmaradt ellenfeleitõl. Hosszú csövû, nagy teljesítményû 7,5 centiméteres löveggel (44M Turán) ellátott, javított változatából csak a prototípus készült el 1944-ben.

 Az új harckocsitípusnak a hosszúcsövû, 75 mm ûrméretû löveggel ellátott Turán III-at szánták. A sok reménnyel kecsegtetõ 43M 75 mm-es hosszú csövû páncéltörõ ágyúból gyártási gondok miatt csak kettõ darab készült.
1943-bana Weiss Manfréd mûvek szakemberei megszerkesztették a Turán II változatot. A kísérletekhez a 012. alvázszámú harckocsit használták fel, melyhez kétféle kísérleti tornyot készítettek. A 75 mm-es ágyú beépítése miatt a torony kiegyensúlyozatlan lett, ezért az egyik tornyot meghosszabbították, a másikat megmagasították. Az utóbbi megoldással Bertholomeidesz ezredes ötletét valósították meg, hogy a parancsnok állva irányíthasson, a kinyitott kupola takarja, de a prizmákon lásson  ki. Ez az ötlet azonban nem vált be: a harckocsi nagyon magas lett. A legyártott 2 db löveg közül egyet a Turán III, egyet a Zrínyi I prototípusa kapott. Az elõbbi típus 1944 tavaszán hagyta el a szerelõcsarnokot. Írásos dokumentáció további sorsáról eddig még nem került elõ. A visszaemlékezések szerint a HTI-ben a szükséges vizsgálatot lefolytatták. A mellsõ páncél vastagságát 80 mm-esre növelték. Védettségét az elõtétpáncélzat (kötényezés) is növelte. Azonban a fegyver hatékonysága és a tank védettségének növekedése a mozgékonyságának csökkenésével járt együtt. Ugyanis a motor teljesítménye változatlan maradt, de a harckocsi tömege 21 tonnára nõtt.
A harckocsi védettségének kötényezéssel való növelése a Weiss Manfréd szakembereinek ötlete volt. A diósgyõri gyárban 5 ill. 8 mm vastagságú szívó acéllemezbõl perforált kivitelben készítették a védõlemezeket. Oldalanként 3-4 lemezbõl állították össze és a sárhányókra felhegesztett kampókra helyezték. A felfüggesztést úgy alakították ki, hogy ne legyen merev, de a lemezek mégis olyan biztosan álljanak, hogy a terepakadájoknál is rögzítve maradjanak. A tornyot és a parancsnoki kupolát a homlokpáncél kivételével szintén ellátták elõtétpáncéllal. Távolsága a fõpáncéltól 250 mm volt. A felszerelését a csapatjavító mûhelyekben is el tudták végezni.  Weiss Manfréd gyártól 300 készlet került a csapatokhoz és a Turánok nagyrészét fel is szerelték vele. A tömeg csökkentése érdekében a páncéllemezeket perforálták, de így is 1 tonnával növelték a harckocsi tömegét.
A Turánok átépítése T. III típusúvá már nem valósulhatott meg. 1944 júliusában és augusztus elején a Weiss Manfrédot ért sorozatos bombatámadások miatt errõl a tervrõl le kellett mondani.

 A háborús tapasztalatok a magyar harckocsizó alakulatoknál is felvetették a harctevékenységek során történõ hatékony irányítás kérdését. A HTI szakemberei már 1942 májusában javasolták, hogy a Turán tankot felhasználva alakítsanak ki egy rádiós harckocsit az ezred és hadosztályparancsnokok részére. Ezt elõször a Turán I-gyel póbálták megoldani, de a kisméretû toronyban nem tudták elhelyezni a 3 db rádiókészüléket, és a parancsnok részére a látási viszonyok sem voltak megfelelõek.
1943 végén ismét felmerült a kérdés ugyanis a Turán II tornya már lehetõvé tette a két R4 típusú rádiókészülék elhelyezését. A 3 rádió és 3 híradó katona még ebben az esetben is csak úgy fért a toronyba, hogy a fegyverzetet és a toronyforgató berendezést kiszerelték. A rádiós harckocsit a fegyverzet hiánya miatt messzirõl fel lehetett ismerni ami az ellenség figyelmét rögtön felhívta és a tüzét is magára vonta. Az ellenség megtévesztése céljából a harckocsi tornyára fából készüt löveget és géppuskát helyeztek. A parancsnoki (Vezér) Turán egyetlen fegyvere a mellsõ homlokpáncélba épített géppuska volt.
A rádiókészülék hatósugarának növelése érdekében úgy tervezték, hogy a Csaba parancsnoki páncélgékocsi rácsantennáját szerelik a toronyra. A mozgatása a harckocsiból pneumatikus rendszerrel történt volna. A megvalósításra azért nem került sor, mert a rácsantenna egybõl felismerhetõvé tette volna a parancsnoki Turánt.
A nagy igény ellenére hosszú ideig nem jutottak elõbbre a Vezér Turán elkészítésében. A sorozatban készülõ Turánokra szüksége volt a csapatoknak és egyetlen egyet sem bocsátottak a rádiós harckocsi elkészítése és kipróbálása céljára. Mindettõl függetlenül 1942 õszén a Weiss Manfréd gyártól a Honvédelmi Minisztérium 15 db rádiós Turánt rendelt. (E rendelések teljesítésérõl nem maradtak fenn adatok.)
1943 májusában egy mintapéldány csapatpróbájára is sor került. A kedvezõ tapasztalatok nyomán a páncéloshadtest parancsnoka 5 rádiós harckocsi elkészítését kérte.
Az elsõ parancsnoki Turánt a HTI-ben 1943 májusában készítették a H-802 alvázszámú harckocsiból. Ezt a harckocsit átalakítása közben vissza akarták rendelni az alakulatához, de a HTI vezetõi kérték, hogy maradhasson és mintája legyen az elkészülõ parancsnoki Turánoknak (arra hivatkoztak, hogy túl sok munkát és költséget fektettek már bele a munkálatokba). A "vezéreket" az újonnan készülõ Turán-szériából sem tudták biztosítani. Ezért azt a megoldást találták, hogy a sérült, kilõtt tankokból kiszerelték a löveget és módosították a torony belsejét.
1944 nyarán a keleti frontról javításra hazaküldött Turánok közül 4-5-öt "Vezérré" alakítottak át. Ezek azért nem kaptak új alvázszámot, mert az eredeti szériaszámmal üzemeltek tovább.
1944. július 27-e után már nem készítettek több parancsnoki Turánt. A továbbiakban a harckocsiegységek és -alegységek irányítását a 40M Csaba parancsnoki páncélgépkocsiból végezték.

A harckocsi bázisán egyéb spesiális jármûvek kialakítását is tervezték. A HTI szakemberei 1943 januárjában oktató tank kialakítására tettek javaslatot. A tervük szerint minden  harckocsi-zászlóalj 5 db oktató jármûvet kapott volna. Az elképzelésük szerint erre nem szereltek volna tornyot, a test anyagának pedig nem páncélt, hanem vasat javasoltak. Az oktatandók a küzdõtérben kialakított üléseken, a páncéltestet borító ponyva alatt foglaltak volna helyet. Ezek megvalósítására már nem került sor.
A darus harckocsira tett javaslat szintén terv maradt. A csapatoknál szükségesnsk látták azt, hogy mûhelyszázadonként (javítószázad) legyen egy csörlõvel és egy 6 tonna teherbírású daruval felszerelt harckocsi is legyen. Ezt a sok tábori javítás , a motorok és tornyok ki- és beszerelésének, a felborult harckocsik talpra állításának a gyakori igénye követelte meg, de a megvalósításig nem jutottak el.
 A gépjármûgyártásról 1943 januárjában tartott konerencián a résztvevõk a vontató harckocsi tervének a kivitelezéséhez kedvezõen álltak hozzá. Az üzemképtelen harckocsik vontatásához egy speciális, vonóhorgokkal, vonókészülékkel és csörlõkkel felszerelt vontató harckocsi  elkészítésének javaslatát elfogadták. Ekkor esett szó a a harckocsiszállító-trailerek gyártásának szükségességérõl is. Úgy gondolták, ezeket a trailereket is a vontató tankkal lehetne üzemeltetni. Harckocsi-zászlóaljanént 2 db vontató és 2 db trailer rendszeresítését tervezték.

 A rohamlöveg elnevezése egyik nemzeti hõsünkre utal, aki a 17. században vezette törökellenes népfelszabadító harcait, és több hadjáratban megverte a török seregeket.
 1942 júliusában a Honvédelmi Minisztérium azt javasolta, hogy a páncéloshadosztályok tüzérségét olyan önjáró lövegekkel szereljék fel, amelyek a harckocsizó alakulatokat a támadás folyamán végig hatékonyan támogatni tudják. A katonai szakemberek a javaslatukat a hadi tapasztalatokra, valamint a német, olasz, és szovjet rohamlövegek sikereire alapozták. Az önjáró löveg megalkotását tekintve az tûnt a legegyszerûbb megoldásnak, ha alvázul a Turán harckocsi páncéltestét használják, fegyverzetéül pedig a magyar gyártmányú 40M 105 mm-es tarackot szánták. 1942 szeptemberében a Weiss Manfréd gyárban elkészítették a rohamlöveg fa modelljét. A végzett kísérletek során szerzett tapasztalatok alapján a HM megrendelte a vasból készült próbajármûvet. A vas próbajármûvet tervezõi a vár udvarán Horthy Miklósnak is bemutatták (késõbb ez a példány az 1. rohamtüzérosztály kiképzõkeretéhez került). Ezután a HM 1943 megrendelte az elsõ 40 darabot a Weiss Manfréd gyártól.

 A rohamlöveget 40/43M Zrínyi II néven rendszeresítették. A harcjármû tömege 21,6 t volt, védettsége, mozgékonysága és tûzereje megfelelt a kor követelményeinek. A rövid csövû L/20-as csõhosszúságú löveget vertikálisan -8 foktól +25 fokig, oldalirányban pedig 11 fokig lehetett finom irányzást végrehajtani. A löveghez repesz, köd, és rombológránátot használtak. A 15 kg-s repeszgránát 470 m/s, a 17 kg-s rombológránát pedig 440 m/s kezdõsebességgel hagyta el a csövet. A tûzgyorsaság 6 lövés volt percenként. A közvetlen, és fedett tüzelõállásból való lövészethez szükséges célzó- és irányzóberendezésekkel egyaránt ellátták. A löveg hátrasiklása kb 1 m volt, amitõl a legénységet úgy védték, hogy a löveg csak akkor tüzelt, ha a töltõkezlõ és a parancsnok mindkét kezével az elektormos nyomógombokat benyomva tartotta. A rohamlöveget R-5/a rádióval látták el. Az önjáró löveget egy 260 LE-s (Turán) motor hajtotta, maximálisan 43 km/h sebességgel. Mivel a törzs szélességében megnövekkedett, így lehetõség nyílt a 265 literes üzemanyag tartály helyett egy nagyobb, 445 literes tartály beépítésére, melynek köszönhetõen a harcjármû hatósugara 280 km volt.
 A motorteret a küzdõtértõl ajtóval ellátott válaszfal takarta. Ezen keresztül akár kisebb szereléseket is el lehetett végezni. A négyfõnyi személyzet (lövegparancsnok, töltõkezelõ, irányzó, harcjármûvezetõ) a tetõpáncélon keresztül, három csapóajtón át tudta könnyen, és gyorsan elhagyni a rohamlöveget. Harctéri tapasztalatok alapján készült egy vészkijárat is a fenékpáncélon, hogy a harcjármûvet védetten is el lehessen hagyni. A Zrínyi mellsõ páncélzata 75 mm, a többi részen pedig 25 mm-esek voltak. Néhány Zrínyit elõtétpáncélzattal is elláttak, valamint a mellsõ páncélzatot a páncélra rögzített tartalék lánctagokkal is növelték (ezt a németektõl vették át). A fegyverzethez kiegészítésül még tartozott 6 db kézigránát, 2 db robbanótöltet és négy géppisztoly. A személyzet oldalfegyverzetet hordott. Egyéni felszerelések helyett az alap 52 db gránáthoz még 30 db-ot tudtak bemálházni. 1944 tavaszáig 40 db készült el, 1944 õszéig pedig további 26+6 darabot adtak át. Eztután a Weiss Manfréd gyárat ért rendkívül súlyos bombatámadás miatt a további gyártást le kellett állítani.
 Rendkívül kis magassága, jó oldalstabilitása, és viszonylag nagy sebessége miatt az egyik legjobban sikerült magyar harcjármûnek tekinthetõ.