A német 503. nehézpáncélos-osztály tevékenysége 1945. január végén és február elején Székesfehérvár térségében

   „(…) 1945. január 31-én a helyzet Sárkeresztes körzetében egyre fenyegetőbb lett. Állandó tüzérségi tűz közepette az előretört szovjet csaptok (223. lövészhadosztály és az 1. gárda-gépesített hadtest 3. gárda-gépesített dandára 38 darab harckocsival és 24 rohamlöveggel ) több helyen beékelődött a német-magyar arcvonalba.
   A német 4. lovasdandártól érkezett parancs szerint az osztály 9 darab bevethető nehézharckocsija (…) ellenlökést indít és visszafoglalja Gyulamajort.
   A Sárkeresztestől keletre lévő szőlővidékről dél felé támadó harccsoportot von Dieter-Koerber százados vezette. A támadás az állandó szovjet tüzérségi és aknavető tűz ellenére jól haladt, mígnem a harccsoport szovjet harckocsikba és páncéltörő ágyúkba ütközött, amelyek a frontális támadás útját állták.
   Ekkor a parancsnok négy Tiger B-vel bal felé kerülve a szovjetek által megszállt 214-es magaslat ellen indult, de itt is ellenséges harckocsikba ütköztek, melyekből többet kilőttek, a többi visszahúzódott. Végül a nehézharckocsikat követő német gránátosok egy csoportja a magaslaton kiépített szovjet állások egy részét elfoglalta és ott magát beásta.(…)

   Február 1-én hajnalban (…) megerősített német gyalogos kötelékek támogatásával ismét betörtek Gyulamajor helységbe. Ezalatt két Tiger B a 214-es magaslaton biztosított. Végül a német erőknek Gyulamajort sikerült teljes egészében a birtokukba venni, de a majortól keletre húzódó utat a szovjetek mindvégig a kezükbe tartották.
   Virradatkor rádión érkezett a parancs, hogy a harccsoport minden erővel a Gyulamajortól délre – Székesfehérvár irányába – húzódó 166-os számú magaslat felé nyomuljon, mivel állítólag ott 50 szovjet páncélos gyülekezik. Az osztályparancsnok Gyulamajortól a rendelkezésre álló négy nehézpáncélossal indult el (míg két Tiger B továbbra is a 214-es magaslati ponton biztosított ), de hamarosan három harckocsi menetképtelenné vált, így a parancsnok egyedül haladt tovább a 166-os magaslat felé. Eközben rádión kért segítséget a pár kilométerrel északabbra, a 214-es magaslaton biztosító páncélosoktól.
    A magaslatra érve a parancsnok, von Dieter-Koerber százados 25-30 szovjet harckocsit vett észre és annak ellenére, hogy pillanatnyilag egyedül volt, harckocsija tüzet nyitott.
   Első – pontosan a célba csapódó – lövése után a szovjet harckocsik össztüze zúdult rá, amelyektől hamarosan harc- és mozgásképtelenné vált. Ekkor érkezett meg a segítség: a 214-es magaslatról érkező két Tiger B gyors egymásutánban három szovjet harckocsit lőtt ki, míg a többi dél felé húzódott vissza. Aznap az osztály 17 darab szovjet harckocsit és rohamlöveget semmisített meg. (…) Az osztály – két biztosító harckocsi kivételével – a Sárkeresztesen lévő karbantartó-részleghez vonult be.(…)
    Február 4-én szovjet harckocsik támadták meg Gyulamajort, amelynek során a német harccsoport 8 szovjet páncélos mellett, a helységtől délre húzódó magaslatokon 5 páncéltörő ágyút gázolt le, majd este ismét Sárkeresztesre vonták őket vissza.(…)” *

    Február 12-én az osztály Móron bevagonírozták, az új parancs: irány a garami hídfő.

    A fenti hadtörténeti feldolgozást megismerve, 2004. év elején felkerestem az említett helyszíneket és magaslati pontokat. Számvéber Norbert hadtörténész által részletesen feltárt harci cselekmények tulajdonképpen a Székesfehérvár É, Sárkeresztes K és a Fehérvártól kb. 6-7 kilométerre fekvő Gyulamajor által behatárolt területen zajlottak ( 1.kép). Ha a szemlélődő Székesfehérvárról elindul Zámoly felé, akkor láthatja, hogy a környéket uraló magaslati pontokat (a 214-es és 166-os) két oldalt lankás, néhol sík területek, szántóföldek veszik körül. Ezek a terepszakaszok kiváló lehetőségeket biztosítottak a páncélos hadviseléshez, nem véletlen – és itt ismételten Számvéber megállapításaira hagyatkoznék -, hogy a Fehérvár (északi, északkeleti) térségében három komoly páncélos ütközet zajlott le. (A páncélosütközetek, egyáltalán a harci cselekmények intenzitására mi sem jellemzőbb, hogy egy rendelkezésünkre álló információ szerint 1945. nyarán, „csak” Sárkeresztes körzetében majd 200 db ilyen-olyan kilőtt páncélost gyűjtöttek be, a falut övező szántóföldeken és területeken 15 (!) kilométer lövészárkot temettek be!) 
   A hadműveletek ezen időszakában, a zámolyi út mintegy természetes „választóvonala” volt a német és szovjet csapatoknak, annak birtoklása és ellenőrzése helyzeti előnyhöz vezethetett.

   A 214-es magaslat tulajdonképpen (2.,4.,6. kép) Zámoly előtt 2 kilométerre található délnyugatra, a ma még gazdaságként működő Borbálamajorhoz bevezető út mellett. Amint a magaslati pontról körülnéz az ember, valóban azaz érzése, hogy uralja a vidéket: kitűnő rálátás van Zámoly falura és környékére, délnyugatra látjuk azt az erdősávot, amely helyén egykoron Gyulamajor házai és gazdasága állt (5., 7. kép), illetve a távolban kivehető Sárkeresztes keleti előtere és a falu. Egyszóval, ha valaki ismeri a történteket és egy pillanatra elgondolkodik ezen a magaslaton, akkor megelevenedhetnek előtte a történelemkönyvekből megismert hadmozdulatok.
   Pár kilométerrel nyugatabbra, Székesfehérvár felé haladva, elérjük a 166-os magassági pontot (3.kép): stratégiailag talán még fontosabb lehetett, mint az előző, hiszen innen tulajdonképpen az egész város, valamint a Sárkeresztes és Gyulamajor által behatárolt terület nagyszerűen belátható.

Ezek történelmi helyek nekünk magyar kutatóknak azt jelentheti, akárcsak a nyugatiaknak Villers-Bocage, Wittmann és a kilőtt angol harckocsik…