Budapest ostroma (1.rész)

1. Vihar előtt

1944. március 19-én Magyarország elvesztette függetlenségét. Ezen a napon német csapatok szállták meg az országot. A megszálló csapatok teljes katonai, politikai, rendőri, belbiztonsági és gazdasági törzsekkel érkeztek és német precizitással láttak munkához.
A kormányzói székben Horthy Miklós maradt ugyan - és ez a tény az emberek nagy részét megnyugtatta -, de Hitler szemében Magyarország teljhatalommal rendelkező és ebből kifolyólag legmagasabb rangú politikusa (helytartója) ekkor már dr. Edmund Veesenmayer volt. Még ennek a hónapnak a végén megérkezett Otto Winkelmann SS-tábornok is, mint a Veesenmayer mellé akkreditált legmagasabb beosztású SS-, és rendőrfőnök. Ez a páros együtt – de külön-külön is – “élet és halál ura” volt Magyarországon. Árnyékukban a következő hetekben tucatjával érkeztek még ún. “vezető szakemberek” (gazdasági szervezők, biztonsági és titkosszolgálati szakemberek stb.) akik rögtön munkához is láttak, - munkatörzseik létszámát számukra megfelelő magyar “munkatársakkal” egészítve ki.
Jelen volt már a ” Sicherheitsdienst ” is ami nem volt más mint a Gestapo édestestvére a Német Birodalom határain kívül. Emberei előre összeállított listák alapján hamarosan hozzá láttak a számukra nemkívánatos személyek őrizetbe vételéhez, nem kímélve többek között a parlament egyes képviselőit sem, (bár számukra a magyar törvények mentelmi jogot biztosítottak ).
Magyarország leigázása tehát nagy iramban és német szempontból sikeresen folyt. Sőt, a Magyarországot megszálló német csapatok egy része április végén már el is hagyta az országot. Feladatukat elvégezték, az ország megszállása véráldozat nélkül befejeződött… Szükség is volt azonban ezekre a csapatokra! 1944. júniusában ugyanis a Német Birodalom harapófogóba került a normandiai második front megnyitásával. A partra tett ármádiát csak ideig-óráig voltak képesek feltartóztatni. Ezután fokozatosan védekezésre kényszerültek és megkezdték visszavonulásukat a Birodalom nyugati határára.
Ezzel egy időben a szovjet hadigépezet is támadásba lendült. Az 1944. június 23-án induló támadás hetek alatt szakította darabjaira a német Közép Hadseregcsoportot, egy olyan, a sztálingrádi vereséghez hasonlítható vereséget mérve a német hadseregre, amelyben ez utóbbi húsz hadosztályát vesztette el. A németek számára több volt ez, mint a vég kezdete…Nagyjából ezekkel a hadműveletekkel egy időben Horthy még tett egy kétségbeesett kísérletet arra, hogy megszabadítsa az országot a háborútól: kihasználva a németek számára kedvezőtlenül alakuló helyzetet azt gondolta, hogy most még léphet a Magyarország számára oly fontosnak tartott különbéke ügyében. [Ezzel együtt arra is rá kellet jönnie, hogy Hitler becsapta, hiszen március 18–i ígéretével ellentétben (a megszállás megszűnik, amennyiben nincs ellenállás és ha a belpolitikát német érdekek szerint alakítják át…) a megszállás tartott.] Tervei között alapvető helyen szerepelt Sztójay leváltása is. Levelet írt Hitlernek, amit a lehető legrosszabbkor adott át dálnoki Miklós Béla vezérezredes a Német Birodalom vezérének. Az átadás ugyanis a Vezér ellen elkövetett merénylet másnapján történt. Hitler őrjöngve közölte a vezérezredessel, hogy hallani sem akar a Horthy levelében foglaltakról : Sztójai marad és marad a megszállás is.
Miközben a szokatlan nyári forróságban fürdő Magyarországon és a világban is döntő változások zajlottak a világot pusztító háború menetében és miközben a front megállíthatatlanul közeledett, már csak hetekkel választva el az országot történelmének talán legnagyobb apokalipszisától, nos eközben a magyar főváros még békebeli arcát mutatta. A szórakozóhelyeken már az egyenruhások domináltak ugyan, de játszottak a színházak és a mozik, zajlottak a társadalmi összejövetelek, divatbemutatók, stb…
Ezekben a napokban a magyar közvélemény jelentős része még elképzelni sem merte, hogy városuk rövidesen gyilkos harcok színhelye lesz és otthonaikat hosszú időre – vagy örökre – elrabolja tőlük a háború. A lakosság többsége mintegy passzív tanácstalanságba süllyedt, miközben az észak-erdélyi megyékből megindult a menekültek áradata a nyugati határ felé, Horthy és környezete pedig hozzákezdett a kiugrási kísérlet előkészítéséhez. A kormányzói körök titkos diplomáciai csatornákon megpróbálták elérni a nyugati nagyhatalmaknál, hogy legalább egy fél tucat ejtőernyős hadosztályt dobjanak le a Dunántúl területére. Ha ez valóra vált volna, akkor a tervek szerint a Magyar Királyi Honvédség azonnal csatlakozott volna ezekhez a csapatokhoz, ezáltal egyrészt meg lehetett volna szabadulni a németektől, másrészt – valószínűleg - a Vörös Hadsereg is kikerülte volna a Kárpátokat.
Románia azonban gyorsabban lépett. Történt ugyanis, hogy 1944. augusztusában - miközben a német és magyar csapatok a Kárpátokban álltak és Vörös János vezérkari főnök jogosan gondolta, hogy mindaddig amíg ez a helyzet fennáll a szovjet csapatok nem tudnak betörni a Duna-medencébe - a Iasi ill. Kisinyov körzetében indított szovjet támadás, - melyben a 2. és 3. Ukrán Front megerősített kötelékei pár nap alatt áttörték a német-román védelmet - Romániát addigi ellensége a Szovjetúnió oldalára állította .
Az események ekkor gyorsultak fel igazán… Románia sikeres átállása sürgős lépésre ösztönözte a magyar katonai vezetést. Ennek eredményeként megszervezték a 2.magyar hadsereget, amelyet szeptember 5-én az Erdélyben újjáalakított Dél-Ukrajna hadseregcsoportba osztottak be. (Ez a hadseregcsoport szeptember közepén már két magyar és két német hadseregből állt, ekkor új elnevezést is kapott: Dél Hadseregcsoport.) Ez a sebtében felállított hadsereg Torda térségében stabilizálta a frontot, majd védelemre rendezkedett be a Maros mentén. Szeptember közepén azonban megkezdte visszavonulását a szovjet és román csapatok nyomása miatt. Közben Budapesten Horthy kihasználva azt, hogy a román pálfordulás és annak katonai következményei teljesen lekötötték Hitlert, a németek hozzájárulása nélkül kinevezte miniszterelnökké Lakatos Gézát. Feladata az országnak a háborúból való kivezetése lett volna valamint az, hogy akadályozza meg a németeket abban, hogy szándékaikat szabadon érvényesítsék a magyarországi zsidósággal kapcsolatban. Ezen utóbbi feladatát részben , előbbit viszont egyáltalán nem tudta ellátni. Lakatos megpróbált ugyan a kormányzó utasasításai alapján tevékenykedni, lépései azonban rendkívül óvatosak voltak. Sok időt vesztett és a német politikai vezetést sem sikerült ”becsapnia”.
Veesenmayer a háttérben már a kormánya elleni puccsot készítette elő, ennek érdekében tárgyalt Szálasi Ferenccel és más betiltott szélsőjobboldali pártok képviselőivel. Meg kell említenünk azonban: mindezt úgy akarták véghez vinni, hogy a kormányzói székben Horthy maradjon; Veesenmayer tudta ugyanis, hogy az országot továbbra is Horthy személye tartja össze és egy sikeres Szálasi-puccs esetén sem akarta, hogy az ország politikai káoszba – polgárháborúba – süllyedjen.

2. Magyarországot eléri a háború

1944. szeptemberének második felében – miközben a románok bosszújától tartva százezrek voltak kénytelenek elhagyni otthonaikat – a 2. magyar hadsereg még tartotta a Maros vonalát. Sikeresen verte vissza a szovjet-román támadásokat, október 8.-án azonban elfogytak tartalékai és veszteségei miatt megkezdte a visszavonulást.
Veress Lajos vezérezredes csapatai Kolozsvárt feladása után, a 8. német hadseregnek alárendelve a Tisza mentére vonultak vissza.
1944. Szeptember 23-án a Vörös Hadsereg 18. harckocsizóhadteste Battonyánál és Csanádpalotánál átlépte a trianoni magyar-román határt. Az országban általános mozgósítást rendeltek el, aminek eredményeképpen a magyar honvédség létszáma szeptember végén 500 000 főre duzzadt.
A létszámnövekedés azonban nem tükrözte jól a valós erőviszonyokat. Kevés volt a fegyver és az egyéb felszerelés, amin azzal próbáltak meg segíteni, hogy a magyar hadseregek hadrafoghatóságát német seregtestek közbeiktatásával próbálták meg javítani. Ez azonban újabb bonyodalmak forrása volt. A magyar honvédségnek ugyanis elvileg a Fővezérség parancsolt. Mivel a fővezéri poszt 1944.–ben betöltetlen volt a Magyar Királyi Honvédség vezetése Vörös János vezérezredesre hárult.
Mindezek mellett azonban a harctereken lévő 2. és 3. magyar hadseregek a német Dél Hadseregcsoport parancsnokának, Hans Friessnernek voltak hadműveleti vonatkozásban alárendelve.
Október elejére a szovjet csapatok a Dél-Alföldön felzárkóztak a magyar határra. Általános támadásukat – északi irányban - október 6-án indították meg és ezzel azt akarták elérni, hogy a Kárpátokban tevékenykedő 4. Ukrán Fronttal együttműködve elvágják a még Erdélyben harcoló magyar és német erők visszavonulásának útját. A támadás a Makó és Nagyvárad közötti mintegy 160 km hosszú arcvonalon indult meg akkora erővel, hogy megállítására a páncélelhárítással nem rendelkező 3. magyar hadseregnek esélye sem volt.
Ezzel egy időben az Aradtól nyugatra támadó szovjet erők átkeltek a Tiszán és Szegednél hídfőt foglaltak. Ezután a csapatok a szovjet vezetés eredeti tervének megfelelően Debrecen irányában törtek előre, de eközben a német hadvezetés is jelentős erőöszpontosítást hajtott végre a térségben.
A gyors szovjet előrenyomulás és a német erőöszpontosítás eredménye lett a Debrecen környékén kibontakozó hatalmas páncélosütközet, amely október 9. és 20. között mindkét fél erejét lekötötte. A szovjet csapatok elfoglalták ugyan Debrecent (okt.20.), de a Kárpátokban állomásozó német és magyar hadseregek sikeresen kivonták csapataikat az átkarolásból. A német és magyar hadosztályok megmaradt erőit – mintegy 150 000 embert – sikerült kimenteni a Keleti-Kárpátokból, ezáltal Friessner ezekkel a csapatokkal megerősíthette a Tisza vonalának védelmét.
Az október 15-én sikertelenül végrehajtott kiugrási kísérlet után a hátországban addig lekötött német páncélosok is rendelkezésre álltak.

3. A kiugrási kísérlet kudarca

A Tiszántúl elvesztésével egy időben a magyar főváros is döntő politikai változások színtere volt. A még szeptember végén Moszkvába menesztett hivatalos fegyverszüneti delegáció hosszú huzavona után aláírta a fegyverszünet előzetes feltételeit. Ezek a feltételek – bár kemények voltak – nem voltak teljesíthetetlenek és alapját képezték volna az ország háborúból történő kilépésének.
Horthy hozzá is látott az előkészületek további lépéseinek végrehajtásához ezek azonban csak kis mértékben valósultak meg. Ennek egyik okaként említhetjük azon emberek viselkedését akik különféle okok miatt – nemtörődömség, félelem a Vörös Hadseregtől stb. – elszabotálták a részvételt a kormányzó terveinek végrehajtásában.
1944. október 15-én a kormányzónak a magyar nemzethez intézett rádiószózatát – amelyben bejelentette, hogy a háború elveszett és Magyarország államiságának megtartása érdekében előzetes fegyverszünetet köt addigi ellenfeleivel – a társadalom és a katonai vezetés jelentős része aggodalommal és meg nem értéssel fogadta.
A németek azonban – akik ellenlépéseiket már előre kidolgozták – a kormányzó proklamációja után azonnal magukhoz ragadták a kezdeményezést. Szinte órák alatt a kezükbe kerültek a hidak, a Rádió és a budapesti honvéd helyőrség is, a Honvéd Vezérkar és a Hírközpont pedig ekkor már németbarát tisztek, tábornokok irányítása alatt állt.
Estére – a Vár kivételével – Budapest már a Wermacht ill. a Waffen-SS , valamint a magyar és német fegyverraktárakból felszerelt nyilas pártszolgálatosok kezén volt.
A “Fegyveres Nemzethez” intézett rádióbeszédében Szálasi Ferenc felszólította a honvédeket és a polgárokat a harc folytatására a németek oldalán. Október 16-án a Vár elfoglalása után a hatalomátvétel is lezajlott.
Miután Veesenmayer garantálta a kormányzó még életben lévő – német fogságba került – fiának életét, a német fegyverek árnyékában Horthy visszavonta előző nap elhangzott rádióbeszédét, és német “kívánságra” hozzájárult Szálasi miniszterelnökké történő kinevezéséhez.
Hitler ajánlatát elfogadva beleegyezett, hogy az országot elhagyja és családjával együtt egy bajor kastélyban éli át az elkövetkezőket. A kormányzó és kíséretének különvonata másnap indult a Kelenföldi pályaudvarról. Végcélja a bajorországi Weilheim volt és szigorú házi őrizet mellett egy itteni kastélyban élte le a Horthy család a háború utolsó hónapjait. Magyarországon a hatalomba Veesenmayer utolsó politikai tartalékaként beültetett Szálasi Ferenc és pártja kezdte meg rövid életű országlását.
Veesenmayer azonban voltaképpen megvetette a Nyilaskeresztes Párt vezérét. Olyan rögeszmés politikai álmodozónak tekintette, aki elképzeléseivel együtt távol áll minden realitástól. Azon ideológiai elképzelései ugyanis amelyek magyar szupremációt hirdettek a Duna-medencében rontották a Német Birodalomhoz még hű államokkal fenálló politikai helyzetet, intézkedései pedig teljes zűrzavart teremtettek a magyar közigazgatásban.
A német katonai vezetés számára azonban ez kevésbé volt fontos, ugyanis őket sokkal jobban izgatta az, hogy az augusztusban lezajlott romániai események ne ismétlődhessenek meg Magyarországon. Tisztában voltak ugyan a magyar hadsereg erejével – ill. ennek hiányával – mégis úgy gondolták, hogy az ekkor már lényegében a “Wermacht segédcsapataként” működő honvédség jól jöhet ha a német áldozatokat magyarokkal lehet helyettesíteni.
A változások ellenére – vagy inkább azokkal együtt sodródva – a főváros lakosságának élete – leszámítva persze a város zsidóságának nagy részét – a megszokott kerékvágásban haladt. Október 17-én és 18-án bemutatásra került Szálasi új kormánya, és megkezdődött az önkéntesek toborzása Pest előterének megerősítésére. A Nemzetvezető közben felmentette a magyar honvédség tagjait a kormányzónak tett eskü alól és elrendelte az új esküt, amelyben ő mint a Legfőbb Hadúr és mint az új hungarista Magyarország megteremtője szerepelt. E hónap végén megalakult a nemzeti Számonkérő Szék, amelynek feladata nem más volt mint harc a Szálasi-rezsimmel szemben állók és egyéb károsnak tekintett elemek ellen.